Az álmodozó

Élt egyszer - azért élt, mert megszületett... - egy távoli, ismeretlen, egészen különleges országban egy kislány. Csodálatos volt az a világ, ahol élhetett. Az évet négy évszak váltakozása formázta folyamatosan új és új meglepő természeti ékességekkel változatossá. A tavasz kezdetben olyan volt, mint egy csontváz. Minden szürke, színtelen, üres, puszta és kopár. Homályba és feledésbe veszett minden éke a természetnek, csak a váz tartotta a valaha szép nyomait mementóul. A földön a sárga aszott fűszálak elvesztve színeiket, a fagytól kókadtan, élettelenül búslakodva hajoltak meg a tél fáradalmaitól. A talajt vagy sötét sár, vagy szürke kéreg formázta, fojtogatni próbálta az elmúlás, de egyfajta hatalmas dac tolakodott belőle az ég felé, mert tudta, magokat rejt, melyeket nem akart megfojtani: jöjj nap, száríts, fényesíts! A fák ágai pusztán meredeztek az ég felé esedezve a új életért, a napfényért, a születésért, a gyümölcsökért. A levegő nem volt sem illattal terhes, sem fényekkel ékes.
Aztán egy reggelen a nap fénye csiklandós mosolyt üzent a földnek, melyre a fiatal szél játékos kedvre kerekedett, és szaladgálni kezdett világban. Siettében illatokat kapott fel, nedvességet olvasztott a levegőbe, mely a nap felé kezdett illanni. A mosolygós fény cirógatására, a szél szeleburdi bujócskájára a fűszál, megszívta magát a nedves földből, kiterjesztette gyökereit és nagy sóhajjal kiegyenesedett, s észrevétlenül smaragdzöldé színesedett. A madarak ennek úgy megörvendeztek, hogy dalolni kezdtek, a fák pedig, melyeknek ágain trilladal zengett, a megtiszteltetéstől hogy a dallamok róluk szállhatnak tova, a büszkeségtől megduzzadtak, és rügyeik pattanni kezdtek. Napról napra színesebb lett a világ, napról napra több fény, több élet, több szín, több illat, több hang töltötte be.
Ileyn a tavasz. Csoda a tavasz, mert minden évben eljön a nagy csendből, a nagy mozdulatlanságból, a nagy kopárságból, a nagy ridegségből. Sosem feledkezik meg a nap a mosolyáról, a szél a játékáról, a fű a zöldjéről, a madár a daláról, az ág a rügyéről....
És a sok csodából, az életből virágok lesznek, a virágokból magok. A madarak fészket raknak, az emlősök fialnak... És tavasz után nyár lesz a maga terhes, vajúdó nehézkességével, feszülő érlelésével, forró munkálkodásával, gyümölcsökkel, fiakkal, új generációval. A fények elnehezednek, az illatok szétszéledtek, a zöld megsötétült, és a természet világra hozza az utódját, a jövő élet reményét és lehetőségét.
Nyár után ősz következik, ahol a megfáradt, sokat élt világ pihenést vágyik. El is kezdi azzal, hogy a madarak elhagyják a fészket, az állatok a fiaikat, és minden készül a végre. A fák elhagyják a zöldet, és átöltöznek másik pompába, a búcsú reménytelenebb, a bölcsesség színeit öltik magukra. A nap ettől aranyos fénnyel vonja be a világot, mintha a megérdemelt munka bérével jutalmazná meg azt. Mindenki dolga végeztével élvezi, amit megtermett, és lassan-lassan csendesedni kezd a dallam, szűnni a fények ideje, és a levegőt a föld, az avar érett, súlyos illata tölti be. A szél fuvallata nem játékos, inkább sodró erővel kapkodja, dobálja amit magával ragadhat, csípőssé, majd dermesztővé válik. Menedéket, meghitt zugot keres miatta ember, állat, növény. A gyűjtögetés, a költözés, a felkészülés ideje ez. Készülni kell az elmúlásra, a végre, a következő élet reményére, amit elmúlás, kiüresedés nélkül nem lehet megkapni. De üres kézzel botorság elindulni egy ilyen titokzatos útra. Mindenki munícióval készül a nagy átlépésre, az utolsó küzdelemre. A fa a ledobja leveleit, gyümölcseit, hogy ne kelljen táplálnia, miközben az válik tápanyagává - csodálatosan gondoskodik magáról - mindaz, amit kinevelt lesz jövő életének forrása, tápláléka, reménye. A fű, miután magjait adja a földnek, gondoskodik utódról, maga elterül a talajon, meleg takaróként fedi azt, hogy védje a friss magot, ne lehessen préda. Minden létforma megteremti az új élet feltételeit, az újrakezdés reménye mélységes valóság, és tudás, nem reménytelen talán.
Amikor minden elkészül, lassan megdermed az élet, elsötétedik, elszürkül, elhallgat, elhal a környező világ... Néha hófehér lepel takarja tapintatosan a halott tájat, méltóságot adva annak, aminek már nincs módja önerejéből szemérmeskedni. Kell ez a némaság, mozdulatlanság, szín-, és szagtalanság. Kell a halál, hogy vágyódjunk az életre....A tél a negyedik évszak ebben a különösen szép országban, ahol az álmodozó lány lakik, aki minden évszakot tisztelettel teli csodálattal köszönt.
A te országodban milyen az év?


Nos, ebben az országban vannak városok, falvak, azokban utak, házak, terek, parkok, épületek, építmények.
Ebben az országban vannak folyók, tavak, mezők, rétek, erdők, hegyek, völgyek, dombok, patakok...
Vannak itt sok szépséges növények, állatok, és vannak emberek. Sok-sok jó ember, és van egy-egy, aki valamitől/valamiért nem hibátlan.
Az emberek jönnek-mennek ebben az országban vonaton, buszon, autón, villamoson, trolin.
Tanulnak, dolgoznak, építenek, családot alapítanak, vásárolnak, esznek, isznak alszanak.... Ha betegek orvoshoz mennek, ha fáradtak pihennek. És ebben az országban, ha valaki bajba kerül, akkor segítenek rajta. Van mentőautó, tűzoltó, kórház és árvaház. Vannak sokan, akik nagyon okosok, és azon dolgoznak, hogy megkönnyítsék az emberek életét, és vannak olyanok, akik tudósok, felfedezők, és kitalálnak mindenfélét, hogy minden könnyen menjen, hogy meggyógyuljanak a betegek, és az emberek jól érezzék magukat.

A Te országod milyen? Milyen a táj, a lakóhely, az emberek? -Tudsz róla mesélni?

Egészen különlegesen csodálatos az az ország, ahol az álmodozó lány lakott. Rengeteg dolog volt, ami az emberek életét segítette. Mindenki meleg otthonban lakott, gazdag üzletekben lehetett vásárolni szükséges dolgokat, bármennyi ételt meg lehetett vásárolni. Orvosok gyógyítottak, tanárok tanítottak, a sok ember pedig azon fáradozott, hogy könnyebb legyen a többiek élete.
Régóta igyekeztek az emberek olyan városokat, falvakat építeni, ahol jó élni. Kitalálták az utakat, lefedték azokat, hogy ne legyenek sárosak, kitalálták az áramot, hogy gépeket használhassanak és világítani tudjanak a sötétben. Kitalálták a csatornarendszert, hogy ne legyenek fertőzések és bűzök. Kitalálták a telefont, hogy tudjanak egymással távolról is beszélni. Sok-sok dolgot kitaláltak, és ezekkel nagyon könnyű lett az életük. Ezek az emberek nagyon jók voltak, tudósoknak feltalálóknak, orvosoknak hívják őket, és arra törekedtek, hogy jobb lehessen az élete mindenkinek.
Aztán voltak olyan emberek, akik arra vágytak, hogy szép is legyen az élet. Ők díszítették az épületeket gondos faragásokkal, csodálatos képeket festettek, hogy mindenki láthassa a szépséget, szobrokat készítettek terekre, és meseszép dallamokat szereztek, és játszottak el, melyek feltöltötték az emberek lelkét érzésekkel. Őket művészeknek hívják, és valóban szebbé, érzékenyebbé tették az életet.
Sokat lehetne még mesélni azokról az emberekről, akik telerakták széppel, jóval, okossal az országot, de akkor elfeledkeznénk az álmodozó lánykáról.

Talán ezért tudott olyan sok szépet álmodozni a lányka, mert ilyen világban élt.

Te szoktál álmodozni? Mik az álmaid?

Ameddig emlékei engedik visszatekinteni a kezdetekig álmait tekintve lányt, azokat elemezve nehéz eldönteni, hogy egyedi, reális, vagy különös álmok voltak-e azok. Lehet, hogy mindenki olyanokat álmodozott, mint ő.
A legrégebbi álma az volt, hogy hercegnő lehessen. Mert a hercegnők olyan szépek. Hiszen a szépség nagyon fontos, mert mindenki szereti és keresi a szépet, a szépséget, a szépeket. Ha megtalálják ezeket, akkor örülnek neki, gyönyörködnek benne, dicsérik. A szépeket szeretik. A szépeket azért szeretik az emberek, a hercegek, és a tündérek, mert értékesnek találják. Talán azért, mert kevés van belőlük? Vagy csak azért, mert a rondaságot nem szeretik? Hm, hm... tudja valaki a választ?
Álmodozásai arról szóltak, hogy az emberek körülötte egészen elbájolódnak külső ragyogásától, s egyszer majd a várva várt szépséges herceg rátalál, s azonnal beleszeret, és boldogan élnek, majd szépséges gyerekeik születnek, akik még talán náluk is szebbek, akikben minden alattvaló boldogan gyönyörködik. A szépséges gyerekek nagyon boldoggá teszik a szüleiket, és így sosem lesz vége az örömök forrásának.
De egyszer elérkezett a felismerés, hogy az álmodozó lány nem lesz sohasem hercegnő, mert hercegnők abban az országban egészen egyszerűen nincsenek. Továbbá hercegek sincsenek.
De, vannak balett-táncosok. Légiesen szép, kecses, csudálatos ruhában piruettező táncosok, akik mesés dallamokra lejtik mozdulataikat. S mindamellett, hogy szépségesek, még ügyesek is. Nagyon ügyesek. Hát nem jobb, ha ügyes is az, aki szép? Álmaiban a lányka tehát táncos lett. Minden kedves történetét eltáncolta a balettosok szépséges lágy harmóniájával, finoman kimunkált mozdulataival. A táncokban természetesen folyton gyönyörködött mindenki. Hatalmas tapsvihar követte bárhol bemutatta tehetségét.... És mert szép is volt, és még ügyes is, álmaiban nagyon szerették az emberek.
Vágyai ezennel nem okoztak csalódást, hiszen balettozni, táncolni lehet abban az országban, ahol él. És el is kezdett táncórákra járni. A mozgás, a harmónia és a munka élvezete, a színpad illata, fényei és hangjai, a nézőtéren csillogó tekintetek elvarázsolták, magával ragadták képzeletét, és álmaiban a legszebb, legügyesebb táncosként ünnepelték.
És végre a valóságban is érezte a csodáló tekinteteket, hallotta az elismerő dicséreteket, és megélhette, hogy álmai kezdenek valóra válni.

Ebben az országban iskolába járnak a gyerekek, ahol tudást szereznek.